A Nyilassal vitázni sajátos műfaj. Nem feltétlenül azért, mert mindig hangos vagy drámai lenne, hanem mert ritkán ott van a hangsúly, ahol elsőre keresnéd. Nála a konfliktus sokszor nem egyszerűen arról szól, ki mit mondott, hanem arról, hogy marad-e levegő a kapcsolatban. Hogy lehet-e őszintének lenni. Hogy elbírja-e a helyzet az igazságot, vagy inkább mindenki kerülgeti a kényelmetlen részeket, mint a nappaliban a rossz helyre tett dohányzóasztalt.
A Nyilas híresen szókimondó figura az asztrológiai történetmesélésben, de ez csak a felszín. A konfliktuskezelésében ugyanis egyszerre van jelen a nyers egyenesség és valami meglepően idealista hozzáállás. Sokszor tényleg hiszi, hogy ha kimondjuk, ami van, akkor máris közelebb kerültünk a megoldáshoz. Csakhogy amit ő felszabadító őszinteségnek érez, azt a másik könnyen tapintatlanságnak hallhatja. Nem mindig azért bántó, mert bántani akar. Néha egyszerűen túl gyors a szája ahhoz képest, amennyi idő a másik érzéseinek kellene.
Épp ez az egyik ellentmondása: a Nyilas gyakran jó szándékkal robbant ki egy vitát. Nem a feszültséget keresi, hanem a tiszta levegőt. Csak közben hajlamos alábecsülni, mennyire más tempóban dolgozza fel a környezete a kellemetlen helyzeteket. Ő már a harmadik mondatnál megoldásban gondolkodik, miközben a másik még ott tart, hogy egyáltalán megpróbálja megemészteni az elsőt.
Nem szereti a játszmákat, de néha ő is menekül
A Nyilas általában rosszul viseli a passzív-agresszív működést, a célozgatást, a sértődős csendet és azt a bizonyos „semmi baj” mondatot, amelyről pontosan tudni lehet, hogy de, baj van. Ő inkább azt mondaná: mondd ki, és nézzük meg, mit lehet vele kezdeni. Ebben van valami üdítő, sőt sokszor kifejezetten felszabadító. Nem véletlen, hogy a Nyilas egyik legnagyobb erőssége épp az, hogy képes tágabb nézőpontból ránézni a helyzetekre, és nem ragad bele minden apró sérelembe.
Csakhogy van itt egy csavar. Miközben nem bírja a játszmákat, a túl nehéz érzelmi terepekből néha ő maga is kifarol. Nem biztos, hogy látványosan. Lehet, hogy viccel elüt valamit, témát vált, hirtelen filozófiai magaslatokba emeli a beszélgetést, vagy egyszerűen eltűnik egy kis időre. Nem azért, mert közönyös, hanem mert a túl sűrű, túl ragadós érzelmi helyzetekben azt érezheti, hogy fogy körülötte a mozgástér. Márpedig a Nyilas egyik alapreflexe a mozdulás: gondolatban, fizikailag, hangulatban. Ha sarokba szorítva érzi magát, nem biztos, hogy marad és mélyet lélegzik. Előbb inkább kinyitna egy ablakot, vagy ha nincs ablak, legalább fejben már fél lábbal kint van.
Gyorsan felcsattan, de nem mindig haragtartó
A Nyilas konfliktusainak egyik jellegzetes ritmusa a hirtelen fellobbanás. Valami kiborítja, kimondja, esetleg túl élesen is, aztán tíz perc vagy egy nap múlva már menne tovább. Innen jön az a félreértés, hogy ő biztos felszínesen kezeli a vitákat. Pedig nem feltétlenül erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy nála a düh gyakran gyorsan átfolyik a rendszeren. Nem szereti napokig őrizgetni a rossz érzést, mint egy félresikerült ajándékot, amit nem tud hová tenni.
Ez a könnyedség viszont a másik szemében lehet bosszantó is. Főleg akkor, ha a sértés mélyebbre ment, mint ahogy a Nyilas sejti. Ő már békülne, sőt lehet, hogy őszintén nem is érti, miért van még mindig fagyos hangulat. Ilyenkor ütközik ki, hogy a konfliktushoz való viszonya alapvetően jövőorientált: nem szívesen időzik túl sokáig a sérelemnél, mert azt érzi, az lehúzza, leköti, és elveszi az energiát attól, amerre menni szeretne.
Ez egyszerre szerethető és idegőrlő. Szerethető, mert nem rágja a csontot a végtelenségig. Idegőrlő, mert néha túl hamar lezártnak tekint valamit, ami a másikban még egyáltalán nincs kész. Ha kíváncsi vagy, nála milyen a vita utáni közeledés, a hogyan békül ki a Nyilas egy vita után? kérdésre adott válasz sok mindent megvilágít ebből a dinamikából.